Hajnali autózás, izgalmakkal teli indulás, az autópályán a lámpán megadta magát, rám borult a totál sötétség 130-nál.. jól indult a túra. Letérés, majd félórás várakozás után, már világosban indultam útnak Sümeg felé, hogy a következő etapot teljesítsem a kéken.
Az adrenalin már megvolt, következhetett a túra.
Ismét mínuszok, és jeges út, sőt hideg szél volt a fél kilences induláskor. Másik irányból láthattam a sümegi várat, átvágva a főúton, erdészeti aszfaltos-jeges úton gyalogoltam a Sarvalyi erdészház felé.
Az ég néhol borús volt, néha meg sütött a nap, vegyes időjárás, de kellemes túraidő alakult. Mint tudjuk, nincs rossz túraidő, csak rossz túrafelszerelés. Nálam a szokásos régi túracipő, két zokni, kamásli, két bugyi, alsó meleg nadrág, felső vízhatlan nadrág, két réteg aláöltözék vékony pulóver, és a vízhatlan nadrág felsője, csuklyás, magasan nyakra felhúzható dzseki, és egy nagyon hasznos síelős csősál, valamint polár kesztyű, és sapka volt. Plusz a hátizsák, melynek állandó tartalma a ragtapasz, advil ultra, bicska, fejlámpa, papírzsepi, némi klotyópapír vészhelyzetre, termoszban forró tea, két szendvics, egy szelet kalács, és egy tartalék sál szerepelt. A leghasznosabb a síelős csősál, amit letolhatok, de akár az orrom tetejéig fel is húzhatok, ha az idő úgy kívánja.
No de térjünk vissza a túrára. Az erdészházig egyhangú volt az út, de ott szép környezet, hatalmas fák, forrás, kedves házacskák fogadtak. A kerítésen a pecsét rendben megvolt.
Tovább haladva egy elágazóhoz érünk, ahol tettem egy kitérőt az egykori Sarvaly falu maradványainak felderítésére. Kerítésen átmászva közelítettem meg, sajnos hiányzott a romjelzés, csak egy pirosat találtam, de az máshova vezetett. A romok körbe vannak kerítve, szederindával benőve a környék, de van egy kiskapu, bár így is nehézkes a megközelítés.A középkori falu az 1530-as években pusztult el. Maradványait feltárták, egy részük a Nemzeti Múzeumban található. A falu házai nagyok voltak: a háromhelyiségesek 17 méter körüliek, de vannak négy- és öthelyiséges épületek is, amelyek közül a leghosszabb 36 méter volt. A házakhoz más településektől eltérően pincéket is építettek, vélhetően bortárolás céljára.
A falu templomának romjai ma is megtalálhatók az erdőben.
A kitérő után folytattam utam az erdei úton, még mindig küzdve a jegesedéssel. Sok-sok km után már látszott a Tátika vár hegye, melyet bizony meg kellett mászni. Csodálatos védett helyen járunk itt, mint egy igazi őserdő. Nyáron zöldben biztosan látványosabb, de így is hangulatos volt. A kék megvolt végig, de kanyargott, és csak egy kicsi csapás jelezte, hogy mások is jártak errefelé.
A fekete tót tábla jelezte, most hó volt rajta, nem tudom volt -e benne víz.
Viszont már jól láthatóan kihajtott a medvehagyma, most a hó alól kandikáltak a zöld levelek. Nem akartam hinni a szememnek, összedörzsöltem párat, megkóstoltam, medvehagyma volt. Korán kihajtott a múltkori langyos idő miatt, nem tudom össze-szedi -e magát, ha elmúlt a fagy, vagy már idénre ennyi volt neki.
A vár alatt, ahol fordul a kék jelzés, új padok és asztalok várják a kirándulókat, sajnos a hó miatt nem lehetett leülni, így állva fogyasztottam el a szendvicsemet. A vár csak kitérő, nincs benne a kék útvonalában.
Annak aki még nem látta, kötelező, hiszen gyönyörű a kilátás, és bőven vannak romok. Tavaly, és azelőtt is voltam a két hosszú várút túrán, teljesítmény-túrázni ezen a környéken. Szeretem. Szép. Izgalmas. Laknék itt.
A leereszkedés kicsit szerpentines volt, de már ismert helyen jártam, leérkeztem az aszfalthoz. Itt a forrás mellett szintén pihenőhelyet fejlesztettek, padok, asztalok, menedékház épült. Egy kék jelet is festhettek volna, mert nem találtam sehol, csak emlékezetből fordultam le az aszfaltról balra, az erdő szélén.
Hamarosan meglett a kék, hosszan gyalogoltam az erdő és rét határán, aztán betértem az erdőbe ismét.
Ismerős volt az út, itt megvolt a jelzés is. Következett az emelkedő a Sztupához, természetesen jegesen, ahogy másutt is. A Sztupánál nagy építkezés folyik, egészen egyedi épület nőtt ki a földből, de sajnos bélyegezni nem tudtam, nem volt ott senki.
Ki van írva, hogy kék túra bélyegzés, gondolom jó időben üzemel az ajándékbolt, és ott a pecsét. Ez nem kötelező, de szívesen beütöttem volna a füzetembe.A Béke Sztupáról, és a láma idei látogatásáról itt olvashattok: http://stupa.hu/zalaszanto/
A Dalai Láma idézete most éppen jól jött:
Itt is új padok, asztalok, és esőbeálló készült, bár szerintem nem a kéktúrázók fogják igénybe venni főleg, hanem a kiránduló családok. Így egy kicsit rossz néven veszem, hogy a kék túra útvonalát fejlesztik. Oda kellene pad és asztal, ahol csak a kék túrások járnak, és hosszú kilométereken át nincs semmi pihenési lehetőség. Legalább egy asztal és két pad jólesne!
Lejtős út következett, szép kilátással a zalai völgyekre, hegyekre, Keszthelyi hegységre. Leérkeztem Zalaszántóra, közben megcsodálva a Szent Donát Kápolnát.
Sajnos a jeges út miatt be voltam parázva, a múltkori esés nem hiányzott. Küszködés volt a faluba történő lejutás.
De megvolt a jutalom, hiszen leérkezve éppen a buszmegállóban ittam a teámból, mikor egy úriember megszólított. Kedves túrázó, nincs szüksége valamire? Meleg víz, melegedő, tea, bármi… Jólesett hogy kedvesek az emberek, beszélgettünk, és örültek a kéktúrának, hogy a falujukon átvezet. Én pedig boldog voltam, hogy lám lám még nem halt ki az emberekből a jóság, és kedvesség.
A mai napnak ez volt a legszebb része. Zalaszántót aszfalton hagytam el, kifejezetten jólesett, hogy száraz úton rendesen lépkedhetek.
Egy utolsó hosszú jeges emelkedő következett Rezibe, ez már nem esett jól, fáradt volt a lábam, a bokám fájt a sok csúszkálástól. De végre megláttam a táblát, és a kocsmánál befejeztem a mai túrát.
Fárasztó de kellemes napot tudtam magam mögött. Jólesik ilyenkor az OKT szakasznyilvántartóban a statisztikát látni. (www.heyjoe.hu)
Távolság kb: 27,5 km, szint 596 m.
