Már reggel hét órakor sütött a nap, igazi tavaszi kiránduló idő ígérkezett. Kis autózás, majd egy jó kávé Nemesgulács Makk VII-es kocsmájában, ahol a szívélyes kocsmáros fiú miután megtudta, hogy kéktúrázok nem is engedte kifizetni a számlát. 🙂
A Badacsonytördemici állomásról indulva már ismert úton hódítottam meg a Badacsonyt. Nem könnyű hódítás, a hegy nem adja magát olcsón. Folyamatos emelkedő, s amikor már fáradunk, akkor jön a Bujdosók lépcsője, aminek nem nagyon akar vége lenni.
Igaz, a lépcső száraz, ez nagy szerencse február közepén. A Rodostói turistaház környéke meg van tisztítva, a tetőn új esőbeálló, és sok-sok frissen készült pad és asztal. Jöhetnek a kirándulók.
Az első remek kilátás a Ranolder keresztnél van, nem lehet betelni a Balaton látványával.
A hegytető is érdekes, a sok kidőlt fa, a liánok, picit őserdőre emlékeztető hangulata van. Bár még nem jártam őserdőben, ilyesminek képzelem.
A kék jelzés végig jó, sok helyen teljesen fel van frissítve. Egy forduló, és már a hegy másik oldalán baktatok, a frissen készült kilátó mentén.
Teszek egy kitérőt, de nem mászok fel, momentán elég volt a lépcsőzésből.
Ereszkedés következik, szörnyű betonlap alá rakott kövek mentén. A bazaltoszlopok látványa különleges, érdemes fotózni.
Amint leérek a hegyről, ismét remek a panoráma, most a hátsó oldalban gyönyörködhetek, a Gulács és a Szent-György hegy látványa elkápráztató.
Aztán jön a feketeleves. A mélyút mentén iszonyatos szeméthegyek, egészen a hegy lábáig.
Szörnyű látvány, az emberi butaság mérhetetlen.
Kissé szomorkásan érek le a hegy aljába, ahol azért kárpótol a szép kereszt, frissen felújított pincék, gondozott szőlők látványa. Megint ismerős az út, most már az aszfaltot keresztezve a Gulács oldalába tartok.
Ez is őserdős, nagyon különös hangulatú erdő. A Gulácsra nem kell felmenni, a kék jelzés az oldalában vág át, amit most nem is bánok. Nekem az egyik legnehezebben mászható hegy, keskeny, nagyon köves szerpentines út visz a tetejére. A jelzést követve hamarosan kiérek az aszfaltútra, és azon folytatom utamat egészen Káptalantótiig.
A kocsmában a helyiek mellett kéktúrázók csapata üldögél, tőlük kell elkérnem a pecsétet. A társaság jókedvű, ebből is látszik, hogy kékezni remek dolog.
A falon sok-sok kupa, a helyi focicsapat érdemei.
Nekem nincs otthon ennyi, kicsit irigykedek. 🙂
Egy hideg kólából újabb erőt merítek, és elhagyva a falut, a Csobánc lábánál fotózom a hegyeket. Mindenütt szép a kilátás, bár már nem süt a nap. Számomra ismeretlen részek következnek, a Bács-hegy oldala.
Ez már nem az a felkapott hely, elhagyatott, elhanyagolt pincék sora következik. Az egyik rendezettebbnél kihasználom a kerti padot, és elfogyasztom szalonnámat. Innen is szép a Balaton, nem is értem, ezeket a területeket miért nem gondozza a gazdája.
A Bács-hegy tetején is bazaltsziklákat látok, a jelzés az oldalában kerüli meg, és máris a túloldalon baktatok. Hatalmas gondozott és gondozatlan egykori téesz szőlők között érkezek Szentbékálla határába.
Megint szép látványosság, a Kőtenger következik. Sosem lehet megunni, érdekes sziklái fotóra kéredzkednek. Hagyom magam, készülnek a fotók, és már érzem a túra végének közeledtét.
Beérkezve a faluba szépen felújított parasztházak mellett gyalogolok, aztán még egy utolsó kis kitérő a Velétei palotarom felé. Ez is romantikus, bár megközelítése egy rövid de nagyon meredek mászás után lehetséges.
Aztán bebaktatok a faluba, mára ennyi volt, jövő héten folyt.köv.
