Enyhe aggódással indultam vasárnap reggel túrázni. Esőt mondott, és Szentbékkállára érkezvén igaza is lett. Esett. Szakadatlanul. Az ég meg szürke volt. A bakancs meg nyomta a sarkam. Hát… kár volt aggódni, 20 perc alatt eláztam, a lábam meg fájt, és már mindegy volt. Kedvetlenül baktattam felfelé a szőlők között, a kilátás is párás volt, de a Balaton felvidék olyan szép, nem tudtam az időjárásra haragudni.
A Fekete-hegyet meghódítani nem volt túl nagy feladat, és az erdőben már az esőt sem éreztem. Szép nagy mohos bazaltsziklák között vezet felfelé az út, mondhatni egy teknőben.
Mire felértem a kilátóhoz, elállt az eső. 🙂 Gyorsan megreggeliztem, és üdvözletemet fejeztem ki azoknak, akik ide is – hasonlóan a Badacsony tetejéhez – padokat, asztalokat telepítettek. Még nem kész egészen, de nagyon jó szolgálatot tett már most is. Nem kellett a zsákomat a sáros földre tenni, bár leülni nem tudtam, ahhoz azért vizes volt még a pad. Szóval öröm és boldogság, jöhetnek a túrázók a hegyre.
A kilátóba nem mentem föl, nyár elején jártam itt, a Balatoni kilátók túramozgalom teljesítésekor. Most fújt a szél, nem volt kedvem. Ahogy ahhoz sem, hogy a hegygerincen vezető ösvényről letérve lefotózzam a krátertavak egyikét. Hibát követtem el, csak rápillantottam egy kis kitérővel, és a hideg szél miatt, meg mert vizes voltam, fáztam, nem volt kedvem elővenni a fotómasinát. Később már bántam, ahogy most is. Ide visszajövök feltétlenül, és hozom a családot is. 🙂
A Fekete hegy gerincéről nagyon meredek sáros és csúszós út vezetett le, botok nélkül valószínűleg seggen tudtam volna lejönni. Jó a túrabot, köszönet érte annak, aki megajándékozott vele. 🙂
A meredély után nagyon sáros erdei szakasz következett, mondjuk nem volt meglepetés, hiszen már előző nap is esett az eső, gondoltam, hogy ilyen állapotok lesznek. De a jó túrázó szereti a sarat is, csak nap végén utálja a cipőjéről lemosni. 🙂
A jelzések egészen eddig jól vezettek, de itt körül kellett nézni, hogy rátaláljak a helyes útra, mert kék jelzés aztán nem volt. (Jegyezzük meg, ha vége az útnak, balra kis pince, jobbra lejtő, mi egyenesen menjünk át az ösvényre borított kőkupacon keresztül.
Aztán ha ügyesek voltunk, megleljük ezt a “kék”jelzést:
Köszönet annak, aki kitette, biztos nem volt kék festéke, de így is nagyon hasznos. Kis emelkedő következett megint, szép lelátással a párás völgyre. Ezek a részek elhanyagoltak, gondozatlan szőlők között gyalogoltam. Aztán egy kék műanyagszalag jelzés egy bokron segít, és utána már megvan a jelzés.
Eszméletlen sár van, az út vájatában ömlik a víz, mint egy folyó.
Lassan leereszkedtem Balatonhenyére, ahol szerencsére nyitva találtam a kocsmát, és a kék pecsét mellé egy kávét is kértem. A helybéliek a sörük mellett ülve beszélgetnek az idegennel. Kérdezgetik, útba igazítják, igazán jóleső falusi törődés. Nem volt merszem lefotózni őket, talán illetlen lett volna.
A kocsma után hamarosan balkanyar, a jelzés megint kissé hiányos, de a felhagyott kőfaragó gyár mentén balra a hegynek forduljunk. Már messziről látszik a nagy fa, melyre fel van festve a jelzés. Kicsit unalmas beszámoló ez így, de annak aki túrázni fog, talán jól jön az információ. Én is elolvasok mindent arról, ahova éppen megyek.
Rét, majd mező, és újabb sáros erdő következett, annyi különbséggel, hogy ez tele volt hóvirággal. Egészen a Csicsói erdészházig szép az erdő, és az út is átmegy kövesbe, könnyebb rajta gyalogolni, mint a sáron.
Igaz, a sarkam már meglehetősen fáj, de hát nincs mit tenni, a cél Nagyvázsony.
Az erdészháznál is frissen telepített padok, jelzett kék túra pecsét, és egy esőbeálló fogad. Igaz, már nincs rá szükség, egészen kellemesen alakult az idő. Nem fázom, megszáradtam, és a szél sem fúj.
Elfogyasztom az ebédemet, és folytatom az utat, kissé türelmetlenül várom a következő szakaszrészt, amiben lesznek látványosságok bőven, és úgy azért jobban esik a túra.
Átkelek az aszfalton, lejtőnek jó nagy sárban ereszkedek, csúszik, küzdök vele, de már tudom közeleg a Tálodi kolostorrom és a Kinizsi forrás. A romot hóvirágmező övezi, gyönyörű, nem lehet betelni vele.
A romot már többször jártam, a Művészetek völgye túra érinti. Állapota nem lett jobb tavaly óta.
A rom mellett található a Kinizsi forrás, és szerintem nagyon kár, hogy a kék jelzés nem jön ide be, kis kitérőt kell tenni. Természetesen megéri, talán 150-200 m. Innentől egy szép réten folytatódott az út, ahonnan látni szemben a Kab-hegyet. Még a nap is kisütött picit.
Hamarosan balra fordul az út, és az erdő szélén megtaláljuk a Szent Ilona templom romjait. Az egykori Tálod falu temploma volt, a 70-es években találták meg romjait. Itt már jobb az állagmegőrzés, és szép tábla is jelzi a létezését.
Még egy enyhe emelkedő, öreg fák, kicsi sár az erdőben, na jó, nem is kicsi, és már meg is pillantjuk a szintén 50 m kitérővel elérhető Szent Mihály kolostor hatalmas romjait.
Itt van Kinizsi Pál sírja, és feleségének, Magyar Benignának második férje, Horváth Márk is itt van eltemetve. Ez a Benigna belvaló csaj volt, hiszen a közel 60 éves Kinizsihez 16 évesen ment hozzá. Ezután lett Horváth Márk férje, majd eltemetett egy harmadik férjet is, akit – mivel részeges tróger volt – egyszerűen kidobatott a várból. Magyarán eltette láb alól. Persze a történelmi leírás finomabb, de tulajdonképpen gyilkosság történt.
A romok környékének nem ártana egy kitakarítás, és ide is tehetnének friss padokat, asztalokat.
Innen már pár száz méter a Nagyvázsonyi vár, ahol a kitett pecsét csak egy nagy paca. Meg kell várnunk, hogy kinyisson a pénztár, akkor kapunk szép kéktúrás bélyegzőt a füzetünkbe. Sőt ha kérünk, még egy szép várromosat is kapunk.
Ezzel mai túrámat befejeztem, megtett távolság: 21,7 km, szint: 615 méter, sarokfájás cudar.
Most pedig saját örömömre egy rövid statisztika: Eddig begyalogolt út a kéken, 25 %, azaz 274,7 km, 4503 m szint, 12 nap alatt.
Örülhetnék, de inkább most kezdek aggodalmaskodni, milyen soká tart még, hogy bírja majd a lábam, és mennyi megpróbáltatás is vár rám. Szóval, az öröm helyett kicsit most félek.
Biztassatok, hogy lesz még rosszabb is. 🙂
