Vasárnap reggel szemerkélő eső, szomorú szürke égbolt, de a kéket folytatni kell. Hát indulok, s míg autózok Városlőd felé, elmerengek azon, hogy mit is ad nekem a Kéktúra. Elsősorban szabadságot. Kint lenni a természetben, finom friss levegő, csend, nyugalom, és a végtelen szabadság érzése. Élményeket ad. Felejthetetlen pillanatokat, ahogy vonul előttem egy szarvascsorda. Ahogy a szürke égen kisüt a nap. Ahogy elmennek mellettem ismeretlen emberek, megszólítanak, beszélgetnek velem. Élmény, ami kitörölhetetlen, ami mindig az enyém marad. Diadal. Egy-egy nehezebb szakasz teljesítése után a diadalélmény, ez is megvan. Büszkeség, hogy megcsináltam. Jó érzés. Továbbvisz feltölt, más, mint a szürke vagy stresszes hétköznapok. Mindig várom a hétvégéket. Kell nekem a Kék. Csak remélni merem, hogy én is kellek a Kéknek.
Szóval a túra. Városlőd, parkolás, köszönés a kocsmaajtóban cigiző fickóknak, mosolyok, és gyalogolok a kék jelzésen el a focipálya mellett, ki a faluból. Egy kicsit az aszfalton, aztán kitérőt teszek hamarosan a Hölgykő várához. Nem sok rommaradvány található itt, de a hely érdekes, a patak, a sziklák, megér egy kis kitérőt, ami kb. 7-800 méter csak.
Visszatérve az aszfaltos útra, pont szemben folytatódik a kék jelzés, réteken, legelőkön át. Az idő még mindig szürke, szemerkél az eső is, de nincs hideg.
Erdőben folytatom végig az utat, a jelzések megvannak, még szép új kis hidak is épületek a kék nyomvonalán, hogy könnyebb legyen a patakátkelés.
Lefotózom a mai napi kedvenc kék jelemet, egy mohos fán, ami a patak fölé hajlik.
Romantikus. 🙂
Hamarosan egy kellemes tisztásra érkezem, ahol padok, asztalok vannak és esőbeálló. Itt leülök, elfogyasztani a reggelimet. Van még egy másik, teljesen új esőbeálló is, ami a kéktúra projekten belül készült el. Ennek nem látom sok értelmét, hiszen a másik is teljesen jó állapotú.
Rátérek a kavicsos útra, és gyalogolok Németbánya felé. A mai nap végig erdőben telik, különösen jó érzés ez. Hát még amikor meglátom a hatalmas szarvas rudlit. (Most tudtam meg, hogy a szarvas csapatokat nem csordának, hanem rudlinak hívják!) Fülig ér a szám, örülgetek az állatok fantasztikus látványának.
A mai nap negatívuma egy hatalmas esés, kicsit elbambultam, megbotlottam, és még ma is fáj a könyököm, ahogy ráestem a 60 kilómmal.
Németbányát éppen csak érinti a jelzés, a falu szélén van a pecsét dobozkája, rendben. Pecsételés, majd vissza az erdőbe, hegynek fölfelé. A mai napi szintek kellemesek voltak, ez az első meredekebb emelkedő.
Már nyílik az ibolya, és ahogy közeledek Bakonybél felé megjelenik az erdő alján a medvehagyma is. Csakúgy zöldell mindenfelé, jó nézni. Szedek is egy nagy szatyorral, nem szabad kihagyni, szezonja van.
A receptek, ahova föl lehet használni: vajas kenyérre, vajba keverve, rántottába, krémlevesnek, berébe, vagy más néven tócsniba vágva, krumplipürébe, salátának, pogácsába, hirtelen ennyi jut eszembe a kirpóbált receptek közül. Eltehető szárítva, simán lefagyasztva, sóba ,vagy olajba pesztóként is.
Bakonybélhez közeledve aszfaltra vált a jelzett út, könnyebb rajta a gyaloglás, bár ma nincs sár, az eső is elállt, kisüt a nap. Jó idő alakul, bár később felhősre vált.
Készítek egy fotót a régi mészégető kemencénél, megcsodálom a sziklákat és medvehagymás mezőket, aztán bebaktatok Bakonybélbe, pecsét a Gerence fogadó előterénél kirakva az ablakba.
Mára ennyi, jön a visszautazás, majd hazautazás. Azt hiszem a kéktúra maga nem nehéz, hanem az oda, és visszautazások, a szállásszerzés, szóval maga a körítés ami nehézkes.
Bár ha úgy vesszük Bakonybél nagyon jó hely, innen van buszjárat, vannak szálláshelyek, és a kocsmában finom a kávé. 🙂
Mai teljesítés: 21,4 km 392 m szinttel.
