Kissé késve indultunk, bizonytalan volt az időjárás, aztán ez lett a legkellemesebb nap. Az eddigi szakaszok közül az egyik legszebb, sok látnivalóval, szép erdőkkel, sziklákkal. A természet csak úgy burjánzik, minden annyira zöld, és szép, hogy egész nap áhítattal gyalogoltam.
A kék jelzés remek, köszönet érte a Megyei Szövetségnek. A mai kedvenc jelzéseimnek Zsú örül:
Az utat ilyen édes “kék jelzések” dobták föl, megmelengetik az ember szívét. Mai állatállomány látványa is megvolt, 4+1 őzike képében. 🙂 A jelzések remekül felfestve, az ösvények mindenütt jól kitaposva.
A pecsét a Bányahegyi erdészháznál a nagy rét legnagyobb fáján található. Nem időztünk itt, nekem elég sivár környéknek tűnt. Azt viszont sajnálom, hogy Bányahegy előtt a felhagyott márványbányát nem néztem meg közelről. Valahogy nem láttam ösvényt, és nem volt kedvem a sűrűben keveregni, pedig látszott a szép bordós színe a bánya tetejének.
Kellemes erdők következtek, hullámzó talajjal, föl és le, a szint azért mindig megvolt, de nem megerőltetően. A Gerecse tetejére nem kell fölmászni.
A Gerecse üdülő – más néven Serédi kastély kerítésén megvan a pecsét, egy nyomás, egy fotó, és indulás tovább. Egy hölgy fotózott a medvehagymák között, nem nagyon állt szóba velünk, magányos farkasként gyalogolt. Az üdülő szépen felújítva, bár nem tudom honnan lehet megközelíteni, és azt sem, hogy most ki és mire használja.
Amit olvastam róla, annyit tudok, 1935-ben készült dr. Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás, esztergomi érseknek. Az már biztos, hogy volt ízlése, és szerette a természetet. Építéséhez használták a márványbánya anyagát, ami ugyebár itt van a közelben, és tömbökből faragtak hozzávalókat. A bútorok, szövetek, kályhák, minden arisztokratikus volt, ez arra utal, hogy a bíboros jómódban élt, hiszen magánvagyonából építtette a nyári lakot. 1944-ben Horthy Miklós is járt itt vendégségben.
A front alatt a Magyar Királyi Honvédség katonái innen védték a Duna vonalát. A bejárat előtt egy olajat szállító teherautó felrobbant, aminek fekete nyomai ma is látszanak a homlokzaton.
1999. december 15-én kapta vissza újra a Római Katolikus Egyház.Gondolom iskolai táborok vannak itt. Szerintem jó lenne, ha a kék túrázók szálláshelyként használhatnák. És amúgy is, én nagyon kíváncsi vagyok, milyen belülről. Jó lenne megnézni…..
A kastély környezetében virágzik a medvehagyma, az egész erdő tele van vele, átható illatát érezni mindenütt. Bár így már nem finom fogyasztásra, látványnak nagyon szép.
Innen hamarosan a szerintem legszebb rész következik, ami már ismerős volt a Gerecse 50 teljesítménytúráról. Sziklás szakasz, mellettünk, fölöttünk látványos sziklákkal, az éppen most tartó tájékozódási futóverseny ellenőrző pontjára azt hittem egy túráról itt hagyott bója. 🙂
Találkoztunk néhány futóval is, a verseny központja pedig Pusztamaróton volt, az emlékműnél és erdei tábornál. Így legalább nyitva volt a büfé, ahol egy egészségtelen, ámde annál finomabb sült kolbásszal, friss kenyérrel és mustárral tömtem meg a bendőm, erőt gyűjtve a további kilométerekre.
Pusztamarót a török korban elnéptelenedett település a Gerecsében.A mohácsi csatavesztést (1526. augusztus 29.) és Buda elestét (szeptember 12.) követően a megmaradt fősereg és a menekülők a települést körülvevő völgyben szekérvárakkal sáncolták el magukat. A török sereg, miután felfedezte a menekülők táborát, a Budáról hozatott ágyúk segítségével ostrom alá vette, majd háromnapi öldöklő küzdelem után törte meg a magyarok ellenállását. A mai források megosztottak az áldozatok pontos számát illetően, de rengeteg ember halt itt meg, 20-25 ezer fő.Hősi halottainknak állít emléket az emlékmű. Mellette régi temető, és természetesen a kék túra pecsétje.
A Sólyomfészek nevű erdei tábort elhagyva szép rálátásunk volt a Gerecse tetejére. Az utunk pedig továbbra is jól felfestett jelzések mellett haladt. Ezt a lila virágokkal körülvett facsonkot lefotóztam a kék jelzéssel együtt. Nagyon tetszett. 🙂
A Gerecse fölött felhős volt az ég, de nekünk a nap is kisütött.
Közeledtünk Péliföldszentkereszt felé, az aszfaltos utat keresztezve néhány cross motorossal találkoztunk, akik jókedvűen teszik tönkre az erdőket, és vigyorogva álltak modellt. Nem tudok haragudni rájuk. 🙂
Egy-két meredek kaptató után pazar kilátás volt ismét, a megközelítendő hegyet láttuk messziről, zöld rétekkel határolva.
Egy köves úton érkeztünk Péliföldszentkeresztre ahol árva lélek nem volt éppen, de a pecsét a kegytemplom oldalánál a fán megtalálható. A templomot megkerülve igénybe vettem a nyitva tartó és nagyon tiszta toalettet, és egy kitérőt is tettünk a Kálváriára. Nagyon szép stációk vezetnek föl, érdemes megnézni.
A kitérő után a szentkút két forrása következett, majd ismét emelkedő, és innentől folyamatosan fölfele mentünk. Az Öreg kő oldalában sziklamászó srácokkal találkoztunk, aztán egy futóval, aki megerősítette, hogy jó irányba haladunk. Persze a jelzések egyértelműek voltak.
Egy meredek keskeny ösvényen ereszkedtünk lefele, aztán ismét pazar kilátás következett.
Már csak pár kilométer volt vissza a mai célig, Mogyorósbányáig, de a fáradtság ellenére szinte sajnáltam, hogy vége. Igaz, eléggé későig elhúzódott a mai túra, de nagyon nagyon tetszett.
Hazafelé Tatabányától Székesfehérvárig szakadó esőben autóztam, és boldog voltam, hogy napközben megúsztuk és szép időnk volt.
Táv durván: 25,8 km, szint: 730 m
