A kéken túrázni egy állapot. Elkezdi az ember, lelkes, hajtja a vágy, namajdőmost, namostaztán. És az elején tényleg így is van. Elkap a kék vágy. Mindig mennél, már fejben szervezed a következőt, már gondolatban egy szakasszal előbbre jársz. Csak úgy sodor a sok élmény, akár tél van, akár nyár. A szép tájak, erdők, rétek, a sok őz, szarvas, mókus, csordultig telik élménnyel az ember. Az élmény heteken át tart. Lázban tart, szinte őrületben. Nem számít a vasalni való, nem számít a kert, a főzés, csak mehess, haladj megint egy darabkát a kékből.
Gyűjteni a pecsétet, teljen a füzet, leírni az időjárást, megőrizni buszjegyeket, az egész mintha egy száguldó vonaton ülnénk. Csak szedi az ember a lábát, és megy. Végig a kéken.
Térkép már szinte nem is kell, fejben van az útvonal, egy-egy hétvége előtt annyit olvasok róla, minden pecséthely, lehetséges eltévedéspont, minden ott van a fejben már. Ha jön a péntek, jön a pakolás. Részletes kis lista, mit kell vinni, mit érdemes, mit tanácsos, legyen elég kaja, víz, lámpa, térkép, pulcsi a hideg ellen, kalap a meleg ellen, csak pakolok, és cipelem a zsákot.
Aztán fáj a hátam, leesik egy körmöm, napokig nem heverem ki a fáradtságot. És kopik a kék álom. Megkérdőjeleződik minden, hova sietek, minek megint menni, ráérek, megvár, különben is…. Kicsit lustizni otthon, nem korán kelni, buszra, vonatra sietni, picit semmittenni….
Most nem jut eszembe semmi jó emlék. Csak a szorítás, Egertől Pestig pisilnem kell. Izzadtan metrózni Kelenföldre, letört körmökkel hazaérni, kócosan.
Pihenni kell. Várni az ihletet. Nem menni a kékre. Csak pihenni. Olvasgatni róla. Mások élményeit, mások kínjait. Képeket nézni, gondolkozni mennyi van még hátra. Mi ott a látnivaló, milyenek arrafelé az emberek. Aztán elkezdeni újra vágyni a kék után.
És ha jön a vágy, már csak sodorja az embert. Tervez, szállást foglal, álmodozik, kalandokra éhes. És már várja a pénteket. Aztán nem baj a hajnali kelés, az órákon át tartó utazás, már nem számít a zsák súlya, már csak a vágy, a beteljesedése a cél.
Ott lenni, ott menni, a kéken élni, szabadnak lenni a hatalmas réteken, tüdőt tágítani friss falusi levegőn, csodálni a kilátást, harapni az erdőt, érezni, élvezni minden egyes pillanatot. Mert a kéken lenni jó. És igen, csúcs ez az érzés. Kéjesen vágyik rá az ember, mint a friss szerelemre. Ha gyötrelmek árán is, de érezni akarja a gyönyört. Már nincs sok hátra, és bármi lesz is, én már elérek a csúcsra.
Következik a kék élmény: Bánkúttól – Aggtelekig – három napon át.
