Hajnali ébredés, napfelkelte, csodás reggelnek indult. Bár mínuszok voltak, jókedvűen indultam a mai túrára. A tavak központjánál megtaláltam a pecsételőhelyet, pont az erdészházzal szemben. A házból 6 db kiskutya bújt ki a kerítésen, édesen játszottak, csaholtak, vidámmá téve a reggelemet.
Aztán indulás, erdő erdő és erdő. Balra, jobbra, megint balra, nagyon hosszan gyalogoltam erdőkben. Csak az úton lévő jég mutatott változatos képet. Hol aszfalton, hol földúton, de mindenütt jeges volt az út. Már reggel korán láttam szarvasokat, aztán később őzet, rengeteget. Csordákban vonultak át előttem, fantasztikus látvány. Az erdő fehér lepellel borítva nagyon szép látvány. Tisztul a tüdő, tisztul az agy. Jó így gyalogolni. Megint szép napos idő lett, örültem hogy jó fotókat lehet készíteni.
A sok kanyargás ellenére jól követhető az út, térképet nem kellett elővenni. A kék jelzés felújítva, láthatóan, ahol kell, mindig ott volt.
Az erdőben sok vadászles volt, rendszeresen követték egymást. Kerestem egy szimpatikusat, ahol leülhettem reggelizni. Ezen a szakaszon semmiféle más lehetőség nincs, és bizony hosszú szakasz.
A vadászles megfelelő volt, kipakoltam a kis deszkámat, szalonnámat, de csak egy fél szeletet fogyasztottam el, mert közben teljesen lefagyott a kezem kesztyű nélkül. Bizony így ülve, pihenve nagyon hideg volt.
Gyorsan kellett továbbmenni, hogy ne fagyjak meg, de persze a mozgás rendbe tette a dolgot.
Végre elérkeztem az Ötvösi jelzéshez, a korlátra ráfestették, hogy kb. 1 km a kék pecsételőhely.
Kis változatosság, országút, vasúti híd, aztán megyeváltozás. Immár Zala megyében gyalogoltam, áttérve Vasból.
Az erdőbe befordulva meg is lett a pecsét hamarosan egy csupa kék jelzéssel teli fán.
Sajnos Ötvös falut elkerüli a kék, és a mai hosszú szakasz és a hideg miatt kitérőt sem tettem. Sajnálom, mert egy szép régi kastély van ott, és Szegedy Róza kúriája, mit majd máskor meg kell néznem feltétlenül. Bár ahogy hallottam, az enyészeté a valaha szebb napokat látott Széchenyi kastély, de érték, s ezt látni, felkarolni kell. Ha máshogy nem, hát felhívni rá a figyelmet.
Nyílt terület következett, hosszú földúttal, aztán kicsi aszfalt, és ráfordultam egy jó kis hófúvásos útra.
Ekkor egy pillanat alatt megcsúsztam a jégen, és már hömbölögtem is a földön zsákostul.
Hú, nagyon nem esett jól. A tegnap beütött térdemre estem persze, és a könyökömet is bevertem.
Sajnálgattam magam, de nagyon.
Sajnos, ez benne van a téli gyaloglásban, pedig elővigyázatos voltam. 🙁
Szerencsére a kis zúzódásokon kívül nem történt nagyobb baj, így egy csokival vigasztaltam meg magam.
A nagy hófúvásokon alig tudtam fájó lábbal átvergődni. Közel volt a sírás….csak szóltam neki, hogy ne most jöjjön. Meg biztattam is magam, hogy kemény vagyok. Nem sok sikerrel.
Lassacskán beértem Kisvásárhelyre. Erről a faluról sem hallottam még soha, igaz csak nagyon kicsi falu, talán 20-30 házzal, a Marcal folyó mentén. A falu közepén harangtorony, alatta a kék pecsétje.
Talán az elesés miatt, vagy mert hosszú volt a mai táv, most már kezdtem fáradni, csak a cél lebegett a szemem előtt.
A falu végén hatalmas öreg fák, de ez a látvány már nem motivált.
Kiérkeztem végre az aszfaltos főútra, és megpillantottam a vágyott látványt, a sümegi várat.
Igaz, még csak messze a távolban, de már látszott a cél.
Az utolsó méterek lassan fogytak, fáradt volt a lábam, mára elég volt. Hiába a második nap végén már kijött a fáradtság.
Az állomáson nem is időztem, csak kértem a pecsétet, és nem hagytam magam a jó melegben pihenni, hiszen még el kellett gyalogolnom a várig, ahol a felmentő autó várt rám.
Nehéz nap volt, de a végén mindig boldogsággal tölt el a teljesítés élménye.
A sümegi vár pedig annak aki nem látta, kötelező.
