Hajnal négykor ébredés, pakolás, készülődés, kávé a termoszba, aztán barátnő ébresztés, fasírtok a hűtőtáskába, és indul a járat Bánkútra. Ezúttal három napra indulunk kéktúrázni, és első alkalommal nagyon kényelmesen, szinte nyaralásszerűen, sofőrrel. 🙂
Ha van sofőr, aki visz a rajtba, jön a célba, netán útközben depóz nekünk, az nagyon nagyon kényelmes. Nem kell nehéz zsákot cipelni, buszra várni, buszt lekésni, csak menni kell. Egyszerűen élvezni a szépet.
Bánkút, délelőtt tíz óra. Felhős ég, párás meleg. Egy induló fotó, aztán az erdő. Zöld minden, csupa szín. Erős lejtővel kezdünk, a zsákom még így is nagy, ki tudja mi minden van benne. Sok felesleges, “biztos kell” holmi. Elemlámpa, térkép, sok víz, energiaital, egy egész termosz kávé, (hogy a napi luxus meglegyen) pulcsi, papírzsepi, bicska, ragtapasz, kullancsriasztó (ezzel erősen fújtunk, kellett nagyon mert nyüzsögtek a szúnyogok és kullancsok) naptej (az minek, nem a Balcsin vagyok) kalap, kézfertőtlenítő, dobozban szalonna kockázva, meg macisajt, paprika, kenyér, konyharuha a komfortos evéshez. Igazából a fele cucc elég lett volna, de most csak luxusból vittem mindent, hiszen a többnapos felszerelést autóval cipelték utánunk.
Első napra Upponyig terveztem a menést, ott volt szállásunk foglalva az Öreg Somfa vendégházban.
Szóval a lejtő. Sokáig mentünk lefelé, aztán tettünk egy kis 1,6 km-es kitérőt a Dédesi vár romjaihoz. A romok szinte láthatatlanok, de fenn a sziklatetőn csodás panorámában volt részünk.
Az utat kidőlt fák nehezítették, aztán kis patakon haladtunk át, és egy mély völgyben folytattuk az utat. A jelzések kiválóan fel vannak festve. Néhány túrázóval találkoztunk, itt még járnak turisták.
Kiérve Mályinka elé, az aszfaltos útra, eleredt az eső, de milyen szerencsénk volt, felmentünk a kilátóba, aminek ugye van teteje is. Szétnéztünk, megebédeltünk, és közben az eső is elállt. Csodás fekvésű kis falu, ha nem járnám a kéktúrát, talán sosem jöttem volna el ide.
Pecsét a Sanyi kocsmában, Sanyi pedig kedvesen modellt állt nekünk egy fotó erejéig.
Úgy véltem itt, a világ végén senkivel nem találkozunk. Nem így volt. Az élet mindig produkál csodás dolgokat. Kedves Székesfehérvári közös barátnőnkkel Krisztával találkoztunk a falu szélén. Hát ilyen a mesében sincs. Odahaza alig látjuk egymást, itt a Bükkben pedig összefutunk. Ebből is az derül ki, kéktúrázni érdemes.
Mályinkától Dédestapolcsányig aszfalton kell gyalogolni, én nem bántam, mert szeretek a falvakon végigmenni. A lábam annyira nem örült, de szép kis település, patak szeli át, kastély van a szélén, és virág mindenütt.
A falu végén pedig kezdődik a csodaszép Lázbérci víztározó, mely kitűnő hely horgászoknak, nyaralni vágyóknak. Hegyek és erdők között romantikus környezetben található, másik végén szálláshelyünkkel, Upponnyal.
http://uppony.hu/html/fooldal.php
Itt egy elzárt betonúton sétáltunk végig a tó mellett.
A tó túlsó végén az Upponyi szoroson vezet át az út, csodás sziklák között.
http://elmenyekvolgye.hu/latnivalok/7-lazberci-viztarozo
Természetesen Uppony is egy kicsi falu, ahol még sosem jártam, mindössze 310 fő lakossal, és több szép vendégházzal. Természeti környezete páratlan, dombok, zöld mezők, sziklák, erdők veszik körül a falut. A kék pecsét rögtön a falu első házánál található, jelen esetben vendéglátónk is ő volt, a falu polgármestere.
Túránkat mára befejeztük, és a napot a szokásos pálinkával koronáztuk meg. Lábacskáinkat kivettük a cipőből, papucsra váltani merő élvezet. 🙂
Katikának köszönet a kíséretért. 🙂
Folyt.köv.
