Munka után édes a pihenés, mondja a régi közmondás. Ennek szellemében ha nem is pihenésre, de egy kis stresszoldó kikapcsolódó mozgásra vágytam. Így aztán munka után egy gyakorlott kísérővel leutaztam Csesznekre, és kipróbáltam magam mit bírok.
A Via Ferrata (szó szerint fordítva magyarul: vasalt út; németül Klettersteig) olyan hegyi út, amelyen előzetesen felszerelt létrák, lépcsők, hidak és fémkábelek segítik az előrehaladást (a kiépítetlen részek csupán képzett sziklamászók számára elérhetőek). A via ferrata túrázás is némi gyakorlatot, fizikai állóképességet és megfelelő felszerelést igényel. Mivel ezek az utak gyakran nagy magasságokban vezetnek, a tériszony leküzdése az ilyen jellegű túrák elengedhetetlen része. A via ferrata útvonalaknál az “A” jelzésűek a legkönnyebben teljesíthetőek, míg az “F” betűvel jelzetteket kizárólag profi mászóknak ajánlják. (idézet a Wikipédiából)
Mivel van egy kis tériszonyom, igyekszem a határaimat próbálgatni, és minél jobban visszaszorítani ezt az érzést. Ezért szeretem a kilátókat, a szurdokokat, hogy minél inkább múljon ez az érzés. Itt, a Cseszneki pályákon egyszer sem éreztem hogy tériszonyom lenne. Bátran ajánlom tehát mindenkinek.
Igazság szerint unatkozó szépasszonyok számára kötelezővé tenném, és elhízott háziasszonyoknak, valamint szürke bepunnyadt házasságban élőknek is. Fantasztikus érzés amikor az ember felér a csúcsra.
No de ne szaladjunk ennyire előre. András, az oktatóm, nagyon profin elmagyarázta mit hogyan kell csinálni, hozta a felszerelést, amit szintén meg kell tanulni használni. De ez nem sok idő, bárki el tudja sajátítani a tudnivalókat.
Kell sisak, beülő, kesztyű, és természetesen kantár, de oktatóm hozott plusz köteleket is biztosítékként. (Szerencsére nem volt rá szükség)
Kell még egy kis átlagos erőnlét, egy kis átlagos kíváncsiság. Nem tartom magam különösebben bátornak, és vágytam is egy kis kihívásra, és titokban reméltem hogy fel tudok menni legalább a könnyebb pályán.
A pályák különböző nehézségűek Cseszneken, elsőként a “C” nehézségű, azaz legkönnyebb “Ostromlók útja” pályával kezdtünk. Remekül ment, szerintem ezt bárki tudja teljesíteni. Gyerek, öreg, gyenge, gyáva, akárki.
Felérni a csúcsra viszont remek érzés, egy kis erőfeszítést kívánt csak. A panoráma pedig páratlan, szemben a várral és a várhoz vezető főgerinccel.
A fontos dolgokról itt mindent megtalálhattok:
https://www.vasaltutak.hu/via-ferrata/csesznek/
http://viaferrata-csesznek.hu/
Miután kiörültem magam, következett a “D” nehézségű Várpanoráma út, mely gyakorlottabb mászóknak készült. Nem voltam gyakorlott, de bíztam magamban, csak lesz annyi erőm, és kitartásom hogy fel tudok mászni.
A sziklába vésett lábtartókon nem olyan nehéz a mászás, még a kézzel való fölhúzódzkodás sem olyan vészes, bár kétség kívül intenzíven fárasztó. Ami problémásabb volt egy picit, amikor már nem volt “lábtartó” és a sziklán kellett megtalálni a helyet a lábnak. Nekem nem a fölfelé mászás volt nehezebb, inkább a vízszintes mászás.
Kifogtunk egy 32 fokos délutánt, így a sisak alól nem csak a melegtől, az erőfeszítéstől is csöpögött a víz. De ennyi kell, és az ember tényleg semmi másra nem gondol, csakis arra, hogy hova tegye a lábát, és a kezét. Nagyon kell koncentrálni, még az én folyton be nem álló szám is csendben maradt egy kis időre. Túllendültem a nehézségeken, nem nagyon néztem lefelé, csak az előttem álló feladatra koncentráltam. És lám, sikerült, fel tudtam mászni. Csodás érzés, főleg az, hogy képes voltam rá.
Ezt nem a profi sportolóknak írom, ezt az egyszerű kicsit sportos de bátortalan háziasszonyoknak. Próbálják ki magukat, próbálják ki a ferratát, legalább itt a hazai pályán.
Csesznek amúgy is a szívem csücske, itt él anyukám, itt töltöttem a gyerekkorom a Kőmosó sziklái között volt a játszóterem. Mindig jó visszatérni ide.
A visszaút kényelmes, és csodás a vár sziklái alatt a zsidó temető mellett. Kétféle módon is visszamehetünk a kiinduló pontra, kinek hogy tetszik. Mi a temető mellett ingyenes parkolót használtuk, és hétköznap üresek voltak a sziklafalak is. Hétvégén a karabinerek csattogásától hangos a szurdok, de most csend volt, szuper jó kikapcsolódás.
És igen, piszkosul elfáradtam a végére, harmadnapra volt egy kis válltövi izomlázam is, de mindenképpen euforikus érzés. Ad egy kis biztos támpontot saját magunkhoz, hogy lám képesek vagyunk valamire ami nehéz, ami különleges.
A kezdés után két órával már anyukámnál ettük a lekváros palacsintát. Mert természetesen a bakancs és fakanál blogon a gasztro sem maradhat el. 🙂
Már most vágyom arra, hogy az extra nehézségű pályát is megmásszam. Fejben már készülök rá, Andrásnak pedig egy nagy köszönet, az oktatásért, bátorításért.
