Belgrád, a Balkán kapuja

Több  mint  30 éve, még a szocializmus idején jártam Belgrádban utoljára. Akkor többször is, mert Jugoszlávia nekünk már nyugat volt, és én nagyon bírtam bámészkodni. Most, egy napba sűrítve ugyan, de ismét eljutottam – most már Szerbia – fővárosába.

0.45 ébresztő, fürdés, hajmosás, összekészülődés, 1 szendvics és sok víz az útra, aztán 1.45-kor már a barátnőmék háza előtt vártam. 1:50, semmi, 1:55 semmi. Ekkor “felébredtem”, és hazamentem, hiszen csak 2.45-re kellett volna jönnöm.

2.40 indulás ismét a barátnő háza elé, most stimmelt az idő, jött, bepakolt, indulás a vonatra. 3:13 és máris a bagoly vonattal száguldottunk Budapestre. Néhány perc metrózás után a Batthyányi téren voltunk, aztán 5.15 és már jött is a szuper-busz, mely a Balkánra robog majd velünk. Idegenvezetőnk, Szántó Mária, Balkán szakértő, így az út ígéretesnek tűnik.

Még néhány felszálló itt-ott, aztán landolunk a határon, és állunk és állunk és várunk. No  nem a covid igazolványt nézegették, azt senki nem firtatta, de mivel nem uniós ország,  vendégmunkások tömkelege foglalta el a határátkelőhely előtti 1-2 km-t. Ha utaznál te is, feltétlenül olyannal menj, akivel jót és sokat tudsz beszélgetni, mert várakozni azt kell. Ne menj olyannal, aki unalmas, vagy akit unsz, mert akkor tényleg halálra unod és idegesíted magad.

Egy jó barátnővel nem fogy ki a téma, ha már végigrágtuk a pasikat, a családot, a gyerekeket, a munkát, áttérünk a kultúrára, művészetre, zenére, és végigvesszük a világ dolgait. És még Belgrád is szóba kerül. 🙂

Közben mégis csak átjutunk a határon, és immár a Vajdaságról mesél idegenvezetőnk. Szerbia éléskamrája, úgy jellemzi Mária ezt a vidéket, és tényleg olyan, mint az Alföld folytatása. Nincs hegy, nincs folyó, nincs semmi amitől elválasztódna hogy másik országban vagyunk. Érezzük, hogy ez még a miénk, hozzánk tartozik, de ez sajnos már csak illúzió. A határt kényszerűen másutt húzták meg.

Idegenvezetőnk sem fogy ki a témából, tudása, intelligenciája olyan magas szintű, hogy nincs utas, aki unatkozna egy percig is. Szóba kerül a Balkáni háború, a pénzük a dinár, aminek  200-as címletén egy hölgy képe van, bizonyos Nadezda Petrovicé, aki Szerbia leghíresebb fauvista festője. Nagy szó ez, hogy hölgy van a pénzükön, mert azért a szerbeké, mondjuk ki bátrann patriarchális társadalom. Aztán a festőnő csodás festményéről a Koszovói bazsarózsákról esik szó, amihez zene is kapcsolódik, meg is hallgatjuk nyomban. Így hangolódunk fokozatosan a Balkánra, hogy megtapasztaljuk – azt a semmi máshoz nem hasonlítható – életérzést, amit én is nagyon szeretek. Érdekes,különleges, és nagyon nagyon más.

Надежда Петровић ilyen cirill betűkkel is le tudom írni vagyis inkább el tudom olvasni a festőnő nevét, hiszen 8 évig tanultam oroszt, megy ez. Élvezem is hogy cirill betűket kell bogarászni, és ugye magyarul semmilyen táblán nem szerepelnek a helységnevek, hiába járunk még mindig a Vajdaságban.

Átérünk a Dunán, és lassan közeledünk Belgrádhoz, a városhoz, mely a Balkán kapuja, Szerbia és a volt Jugoszlávia fővárosa, NATO bombázások helyszíne, névadója a pesti rakpartnak, és helyszíne egy olyan csatának, amit mi Nándorfehérvári viadalnak hívunk.

Látni kívántam a csata helyszínét, a várat, ahol Hunyadi János segítőivel szétverte a hatalmas török sereget, és megállította őket. De erről majd később.

A városba érve még mindig sok nyomát látjuk Titónak, hiszen az első ami szembetűnik a Genex torony.

Aztán látunk sok-sok építkezést arab befektetőkkel a Duna parton, messziről látjuk az óvárost,a tízemeletes házairól felismerhető Új-Belgrádot,  majd teljesen közelről a Balkán legnagyobb szerb ortodox templomát, a  még mindig épülő Szent Száva Templomot. A képek önmagukért beszélnek.

A szerbek nagy többsége görög katolikus, és elég vallásosak. Templomunkban zene nem szól, de a templom előtt gyertyát lehet gyújtani. Az alsó részen a holtakért, a felsőn pedig az élőkért gyújtanak gyertyát.

Rövid buszos városnézésünk során fotózhattuk a Parlamentet, láttuk a délszláv háborúban szétlőtt, és mementóként úgy hagyott Honvédelmi Minisztérium épületét, sok-sok parkot, szépséges szecessziós épületeket, majd a számomra legfontosabb helyszínre a várba érkeztünk.

Most, időben éppen akkor vagyunk, amikor a nándorfehérvári diadal, magyar-török háborúk legjelentősebb eseménye történt. 1456. július 4 és 21 között zajlott, a magyar és szerb keresztények Szilágyi Mihály vezetésével védték Nándorfehérvár, vagyis Belgrád várát II. Mehmed török szultán hatalmas serege ellen.

 

A 10 ezer katonájával időközben csatlakozó Hunyadi János vezetésével és Kapisztrán János kereszteseivel közösen július 22-én (ami édesapám születésnapja is!) hatalmas csatában legyőzték a törököket. Most ugyanolyan meleg volt, 34 fok, mint anno a csatában. És nem volt rajtunk több kiló felszerelés, páncél, kard, egyebek. Gondoljuk csak el, mekkora hősies és erőn felüli küzdelem volt ez, mely 70 évre megállította a törököket. Nemzetközi jelentősége, hosszú távú következménye az egyik, ha nem a legnagyobb győztes csatává tette. Az, hogy Kapisztrán János a csata idején 70 éves volt, szinte hihetetlen. Hát épp ideje volt a helyszínen emlékeznünk. Komolyan meg is hatódtam a csata emlékkövénél.

A város élhető, laza, a teraszok tele vannak, de nincs akkora nyüzsi mint Pesten, vagy a Balatonon. Csak úgy lazán, turisták nélkül a helyiek beszélgetnek, cigiznek. Nagyon tetszik a város fekvése, a Kalemegdán hegyfokra épült, csodás lejtős utcái a Duna felé futnak. A várdomb vagyis a Kalemegdán alatt találkozik a Duna és a Száva. Két nagy jelentőségű folyó, melynek partjai egészen másként néznek ki, mint Budapesten a Duna-part. Itt nincs beépítve minden, itt a folyók mellett parkok, sétáló terek vannak, a fiatalok a Száva partra járnak “nyaralni”, fürdeni, nem véletlenül találunk itt sok úszó, azaz cölöpökre épült éttermet. De nemcsak a két folyó találkozik Belgrádnál, hanem a Kárpát medence is a Balkán félszigettel. Kelet és Nyugat találkozása, két kultúra összeolvadása. Ezért hát a Balkán kapuja elnevezés.

A vár közvetlen közelében már a belvárost találjuk, a sétálóutcát, melyet rövid időre mi is birtokba vehettünk. Turisták nincsenek, van viszont pláza és utcai büfék, kávézók, alig találtunk olyan helyi dolgot, amit érdemes volna hazahozni. Viszont sikerült egy igazi kincset, a Macedóniai híres Tikves borászat Vranec szelekciós borát megvásárolnom, igazi mediterrán életérzést hoztam ezzel haza. Remélem finom lesz, és persze nálunk nem kapható. Még egy sör került a szatyromba, de csak azért, mert a cirill betűs sörös doboz olyan menő volt. 🙂

s

A sétáló utca után már csak a gasztronómia következhetett, amit a híres éttermek utcájában a Skadarliján fogyasztottunk el. Nyüzsgő negyed, ez is lefele futó utca, stílszerűen macskaköves. Sok-sok virággal, bohém bárokkal, kedves, és szép nevű éttermekkel. Mi a “Három kalap” nevű étteremben ismerkedtünk a helyi ízekkel.

 

A Zlatibori sonka isteni eledel, hozzá sült bab, juhsajt, és a legfinomabb szerb étel a kajmak került a tányérunkra. A sonka szárított, finom, érlelt, a sült bab kellemes, a juhsajt sós, a kajmak pedig elmondhatatlanul finom tejszínes vajszerű cucc. Ehhez kifejezetten illő kukoricalisztes muffint adtak, és én már ettől az előételtől is elaléltam és jól is laktam.

Ezután következett az autentikus szerb muzsika, zenészekkel, harmonikával, énekkel, és persze Surda dala sem maradt ki, meg a csodálatosan szép népdal sem, amit velünk magyarokkal Rúzsa Magdi ismertetett meg. Ide is linkelem a cikk végére egy Zoránnal közösen énekelt változatát, feltétlenül hallgassátok meg, tolmácsolja azt a balkáni életérzést, amit én nagyon szeretek.

 

A zene után tovább folytatódott gasztronómiai tesztelésünk, tányérunkra csevapcsicsa, pljeskavica került, amit bár nem nagyon szeretek, a hozzá kapott pitát és káposztasalátát imádom. A fehér lágy káposzta és a hatalmas édes paradicsomkarika tisztára mediterrán íz és érzés. Minden érzékszervünk dolgozott. A szaglás, a látás, az ízlelés, tapintás, és hallás. Hiszen hallgattuk a zenét. fogtuk a pitát, ízleltük a csevapot, láttuk a környezetet, és éreztük a füstös balkáni illatokat.

És nálam megjelent az umami, az ötödik íz (előbbi négy az édes, sós, keserű és savanyú) amit nehéz megmagyarázni, de mindent tartalmaz, könnyű emésztést, élvezetet, megindítja a nyálelválasztást, és stimulálja az éhséget. Aztán ha megvan, sokáig érezzük és imádjuk. Én ilyen umamit éreztem ami egy magas fokú gasztronómia élmény, olyan ételek kombinációja, ami mindezt biztosítja. Gondoljunk csak a sonka leheletvékony élményére a szájban, a sajt finom sósságára, a paradicsom napfényes ízére, stb. összetevőkre. Szóval fenomenális volt, és a süteményt meg sem bírtam enni.

Sajnos az idő hamar elrepült, várt még ránk a hosszú visszaút, 371 km, amely végül ugyanolyan kalandosra sikerült, mint az indulás.

Pedig szívesen megnézném még a híres belgrádi Állatkertet, ahol az állatok is megszenvedték a Délszláv háborút. Innék egy török kávét a Kérdőjel étteremben, lógatnám a lábam a Száva parton, és esténként kólót hallgatnék és szívnám a cigit. Van valami különös bája, valami párás, illatos, buja érzés ebben a városban. Szerelembe lehet vele esni, bár nincs rá magyarázat. Benne van az igazi hullámzó érzés, a kelet különössége, a nyugat szele, keveredik a kettő, és ettől olyan érdekes.

Az autópálya Belgrádtól Budapestig visz, a Szerb-Magyar határon ismét két óra várakozás, ismét néhány kávé és mosdó szünet ahogy az ide úton is, és máris Budapestre érkezünk, de már mindjárt éjfél, és a mi utolsó vonatunk a 23.40-es indulású biztos hogy nem elérhető. Egy jó kis Déli pályaudvari éjszakai tartózkodásnak nézünk elébe, de nem azért van szuper idegenvezetőnk, hogy ezt hagyja.

El kell érnünk a legutolsó, 0.40-kor induló vonatot, máskülönben tényleg két órát dekkolhatunk fáradtan a pályaudvaron. Mária segít, mivel nem tudunk taxit hívni, (a taxi számok vagy foglaltak, vagy végeláthatatlanul kell hallgatni a telefonban az adatkezelési szabályokat, vagy fel sem veszik, vagy kérik, hogy töltsük le az applikációt, szóval taxi nincs) saját kocsijukkal visznek taxitempóban az állomásra, hogy elérjük a vonatot.

Köszönés, futás, felugrunk, és várunk. De ajjaj, ez a vonat bár Székesfehérvárra megy, nem az a vonat amire ugranunk kellett volna. Az elment éppen, de  mi kitartóan várunk, majd 20 perc után megkapja a fék szabályos működését engedélyező passzust a vonat, és megyünk. Esőben, viharban, de hazafelé tartunk a 34 fokos hőség után. Éjjel érkezünk… és hajnalban van vége a kalandos mókának, megjártuk megcsodáltuk nem felejtjük Belgrádot. A Balkán egy életérzés, és hiába telt el már több nap azóta, még mindig a bűvöletében élek.

Utazásunkat a Pannónia Travelnek, a kiváló sofőrjeiknek, és leginkább a legeslegjobb idegenvezetőnek köszönjük, akik felejthetetlenné tették ezt a fárasztó, de élményekkel teli utazást.

Hallgassátok a zenét is:

Kövess a közösségi oldalakon is!

Jakab Erzsébet

Kedves Olvasó!

Örülök, hogy megtisztelsz azzal, hogy blogomra látogattál. Ha tetszik amit olvasol, szeretettel várlak máskor is. Légy rendszeres olvasóm. Köszönöm!

Friss bejegyzések

Ide írhatsz nekem!

Ha írni szeretnél, akkor megteheted, ezen az e-mail címen:

bakancsesfakanal(kukac)gmail.com

Itt is megtalálsz!

Élet a kéken

A Turistamagazinban írtak rólam, kétszer is. Íme a cikkek, kattints rá év olvasd el:

Bronzjelvény

Egy átlagos háziasszony