A hosszú hétvége utolsó napjára egy rövid kék túrás szakasz lett tervezve, gondolván, hogy könnyű lesz, hamar hazaérünk. Aztán tévedtünk…
Mogyorósbányán a Leonardóban egy finom kávé indításhoz, és máris hegynek fölfele Kőszikla felé.
Pazar rálátás a falura, majd föl, föl, és még följebb. Egy réteg ruha le, de egyszer csak fölértünk, és beszélgettünk kicsit sátrazókkal, akik éppen a reggelijüket készítették.
Kis kitérő a szikla szélére, és élvezkedés a kilátásban.
Minden irányban gyönyörű. Ha valaki nem szeret túrázni, itt szerintem kedvet kap, annyira szép a látvány. No meg én is, ahogy élvezem a látványt.
Szél mondjuk fújt rendesen, de jó túrázónak ez meg sem kottyan. A Kősziklától lejtő következett, kissé kanyargós kissé benőtt ösvényen, és a lábnak sem esett jól a barázdaszerű talaj. Leérkeztünk a Tokodi pincesorhoz, ahol nagyon takaros pincék között gyalogoltunk. A jelzés mindvégig jó volt.
A pincék után kereszteztük az aszfaltot, aztán Tokod felé haladtunk, majd bevágtattunk az erdőbe, és persze ismét lelassultam, mert megint hegynek föl következett. A bokrokat valami nagyon csúnya betegség támadta meg, nagyon sok növény így nézett ki:
Undorítóan néztek ki, valami pókhálószerű szörny lepte meg őket, és behálózta az össze ágat, és nem is volt rajtuk rügy, meg levél. Még menni is rossz volt közöttük. Amúgy is sok hernyó lógott pókhálókon, igyekeztem figyelni, hogy ne essenek a nyakamba. Legyeztem egy botocskával magam előtt, elég idiótán nézhettem ki.
Miután felértünk a tetőre és megtámadott bennünket a szél, azért rácsodálkoztunk a tájra, most pont azt a hegyet láttuk, ahonnan jöttünk, és a “Kősziklát.”
Nagyon tetszett. A talaj köves volt, és jó kaptatós is, nem haladtunk gyorsan. Árvalányhajak lepték el a tetőt.
A jelzés jó, a csúcsra viszont a nagy szél miatt nem mentünk fel. Alig vártuk már a jelet, ahol kanyarodunk a falu felé. Én egy jó kávéra vágytam, Zsú egy kakaóra.
Meglett az ösvény, és a sziklás tarajos hegy alatt leérkeztünk a faluba.
A falu, mint egy panoráma képeslap tárult elénk. Még sosem jártam Tokodon. Beérkezvén találkoztunk egy kék túrás fickóval, aki útba igazított minket.
Aztán megtaláltuk kis kitérővel az Aladár kocsmát, megvolt a kávé és a kakaó, és a pecsét is.
De ezután következett az igazi fekete leves, hegynek föl, de nagyon. Először ilyen sziklás “folyam”-ban gyalogoltunk fölfelé. Nehéz volt a lábnak, még jó, hogy a bakancsomat vettem föl.
Az utat amúgy is felbarázdálták a cross motorosok, ami egyáltalán nem volt így kellemes. Felértünk a Nagy Gete hegy derekára, jó volt a kilátás, de fárasztó volt az idejutás. Utunkat félig leégett fenyőerdő között folytattuk, ami szomorú látványt nyújtott.
És most következett az igazi kapaszkodó. Én még ilyen hosszan ilyen meredeken nem mentem fölfele. Időnként majdnem hanyatt estem, húzott hátra a zsák. Még jó hogy nem volt sár, meg jég, és semmi akadály, mert cefet lett volna rossz időben. Szóval kemény volt, hosszú, és néha egy-egy hosszabb szusszanásra muszáj volt megállnom. Kellett a levegő…
Öröm volt felérkezni, és a tetőn kellemesen lehetett folytatni az utat. Ez volt a kék túrám Írott-kőtől eddigi szakaszának a legnehezebb része. No de ezen is túl vagyunk, és a nehézség ellenére persze csodás volt a táj, a kilátás, és maga a talaj is sokkal kellemesebb volt innen. Több kilátóponton is kinéztem, volt kereszt, és egyéb szépségek. Csodálatos Magyarország. Ezt nagyon sok túrán megállapítottam.
Persze vannak csúnyább részek, mint a lefelé ereszkedés Dorogra. Jelentéktelen növények, erősen tűző nap, erdőirtás, ronda gyármaradványok. És ez a kép fogad, amikor leérkezünk magába a városba.
A város nem túl szép pincesoros részén gyalogoltunk tovább, a jelzések rendben voltak. Egészen le a főútig, azon át, le az állomásig, ahol az aluljáró közepén van az állomási épülethez a kijárat.
Pecsét az irodában, készségesek voltak a dolgozók.
Még pár lépés az aluljáró másik felén, aztán ennek a szakasznak is vége. Fájt a lábam a bakancsban a végén, és a 14,6 km-es táv ellenére elfáradtam. A 600 m körüli szint megtette a hatását.
Még visszaautóztunk Mogyorósbányára, ahol a Leonardóban egy jól megérdemelt nagyon finom husilevessel pótoltam az energiáimat.
Fájó búcsú Zsú-tól, aztán hazafelé Tatabányától szakadó esőben autóztam.
Köszönjük az időjárásnak, hogy hozzánk nagyon kegyes volt.
